Fabula Rasa

Amióta csak meghallottam a címet, azon gondolkoztam, hogy mi köze a flamencónak Locke-hoz. Aztán úgy döntöttem, feladom a filozofálást, és tiszta lappal indulok neki az előadásnak: ott majd kiderül, milyen jelentőséggel bír ez az egy betű eltérés.

Magával ragadó lendülettel indul az előadás, a három táncospár három kapcsolat- vagy személyiségtípusnak megfelelően visz színre a lehetséges kapcsolat- vagy személyiségdinamikák közül hármat - ahogy azt a beharangozókban is olvashatjuk. (Itt van az egyik.) Ugyanitt olvasom, hogy irodalmi adaptációról van szó, egy női szerző novellái ihlették a jeleneteket  - kíváncsi is lettem, milyen lehetett az az írott anyag, amely ennyire üt a színpadon, de sajnos amint megnyitom a belinkelt blogot, lefagy a számítógép...

Az irodalom ezúttal cserbenhagy, térjünk is vissza a filozófiához. Tabula rasa. Fabula rasa. Mondjuk, hogy ami most jön, az tiszta mese? A különböző plakátvariációk nagy kontrasztokkal, szinte monokróm színvilággal nekem már túl tiszták, túl letisztultak, kórházian sterilek is. Vagy egyszerűen csak arra kívánnak felkészíteni, hogy a mostani mese nem a kalandok üveghegyén túl, hanem inkább Samuel Beckett kiürített színpadán játszódik?

Egzisztencialista flamencomese, erősen feminin fókusszal- tetszik. Azért a három (király)lány (egyetlen alkotó egyetlen életének három különböző kivetülése?), az eltáncolt/videóban megmutatott három sors, és a nekik rendelt három fiú, akikkel a viszontagságok utáni záróképben megnyugtató összhangban perdülnek táncra némiképp közelít még a népmesék varázsához. Az időnként a falakon és a szereplőkön táncoló fények és minták is varázslattal töltik meg a teret.

Egyébként meg ott van a sors. A sors leginkább videón jelenik meg, a táncosok feje fölött, amibe beleszólás leginkább annyiban van, hogy integetni lehet neki. (Ez az integetős rész tetszett talán a legjobban. Milyen egyszerű. Milyen sok.) A három főszereplő (király)lány történetét kis filmek által ismerhetjük meg: erre a videós ívre van van felfűzve egy fogaskerekűs álmodozás, melyet a kiszolgáltatottságból való bizonytalan felemelkedés meséje követ, és egy boldog kapcsolat ígérete zár le. Videó és színpad kölcsönhatásáért én külön rajongok, amolyan álom az álomban egy-egy ilyen film. És milyen szépek a vignettáló szegélyű részletek! Egyedül a második videót éreztem túl hosszúnak, repetitívnek: és akkor újra befesti...  Tehetetlen a néző is, akárcsak a megjelenített lány.
A videókhoz mindhárom alkalommal a főszereplő lány szólója kapcsolódik, csodálatos koreográfiák. Ezek azok az alkalmak, amikor levetik végre a (királylány) egyenruhát, és egyéniségként jelennek meg. Ahogy egy barátnőm megfogalmazta: olyan jó tökéletesen kivitelezett mozdulatokat látni a színpadon, kecsességet, flamencós eleganciát.

Egyedül a fiúkat hiányoltam. Jó, jó, női fókusz, de akkor is keveset szerepeltek. Hát nem a férfiak miatt van minden baj? :-) Látni akarjuk a bajok forrását. Mintha a rendezés kicsit bizonytalan lenne a férfiak körül. A plakátok a flamenco és a néptánc kölcsönhatását ígérik, de itt a (férfiakban megtestesített) néptánc elnyomásban van. Pedig milyen nagyszerűen működnek a közös jelenetek, amikor mind a hat táncos a színen van, mozog, él. Remekül illik egymáshoz ez a kétféle mozgás, a lehetőségeket ezúttal kicsit kiaknázatlannak érzem. Reméljük, ennek az előadásnak a nyomdokain újabb koreográfiák is születnek a flamenco és a néptánc fúziójára.

Fabula Rasa: koreográfia, rendezés: Bajnay Beáta. Táncosok: Böröcz Petra, Juhász Zoltán, Kiss Gergely, Lengyel Szabolcs - Micsi, Nagy Bernadett, Urbán Henriett. Jelmez: Bencsik Andi - LaBiandi. Videotechnika: Hosszú Gábor - YettermanFilm. Állókép: Naphon.