Fabula Rasa

Amióta csak meghallottam a címet, azon gondolkoztam, hogy mi köze a flamencónak Locke-hoz. Aztán úgy döntöttem, feladom a filozofálást, és tiszta lappal indulok neki az előadásnak: ott majd kiderül, milyen jelentőséggel bír ez az egy betű eltérés.

Magával ragadó lendülettel indul az előadás, a három táncospár három kapcsolat- vagy személyiségtípusnak megfelelően visz színre a lehetséges kapcsolat- vagy személyiségdinamikák közül hármat - ahogy azt a beharangozókban is olvashatjuk. (Itt van az egyik.) Ugyanitt olvasom, hogy irodalmi adaptációról van szó, egy női szerző novellái ihlették a jeleneteket  - kíváncsi is lettem, milyen lehetett az az írott anyag, amely ennyire üt a színpadon, de sajnos amint megnyitom a belinkelt blogot, lefagy a számítógép...

Az irodalom ezúttal cserbenhagy, térjünk is vissza a filozófiához. Tabula rasa. Fabula rasa. Mondjuk, hogy ami most jön, az tiszta mese? A különböző plakátvariációk nagy kontrasztokkal, szinte monokróm színvilággal nekem már túl tiszták, túl letisztultak, kórházian sterilek is. Vagy egyszerűen csak arra kívánnak felkészíteni, hogy a mostani mese nem a kalandok üveghegyén túl, hanem inkább Samuel Beckett kiürített színpadán játszódik?

Egzisztencialista flamencomese, erősen feminin fókusszal- tetszik. Azért a három (király)lány (egyetlen alkotó egyetlen életének három különböző kivetülése?), az eltáncolt/videóban megmutatott három sors, és a nekik rendelt három fiú, akikkel a viszontagságok utáni záróképben megnyugtató összhangban perdülnek táncra némiképp közelít még a népmesék varázsához. Az időnként a falakon és a szereplőkön táncoló fények és minták is varázslattal töltik meg a teret.

Egyébként meg ott van a sors. A sors leginkább videón jelenik meg, a táncosok feje fölött, amibe beleszólás leginkább annyiban van, hogy integetni lehet neki. (Ez az integetős rész tetszett talán a legjobban. Milyen egyszerű. Milyen sok.) A három főszereplő (király)lány történetét kis filmek által ismerhetjük meg: erre a videós ívre van van felfűzve egy fogaskerekűs álmodozás, melyet a kiszolgáltatottságból való bizonytalan felemelkedés meséje követ, és egy boldog kapcsolat ígérete zár le. Videó és színpad kölcsönhatásáért én külön rajongok, amolyan álom az álomban egy-egy ilyen film. És milyen szépek a vignettáló szegélyű részletek! Egyedül a második videót éreztem túl hosszúnak, repetitívnek: és akkor újra befesti...  Tehetetlen a néző is, akárcsak a megjelenített lány.
A videókhoz mindhárom alkalommal a főszereplő lány szólója kapcsolódik, csodálatos koreográfiák. Ezek azok az alkalmak, amikor levetik végre a (királylány) egyenruhát, és egyéniségként jelennek meg. Ahogy egy barátnőm megfogalmazta: olyan jó tökéletesen kivitelezett mozdulatokat látni a színpadon, kecsességet, flamencós eleganciát.

Egyedül a fiúkat hiányoltam. Jó, jó, női fókusz, de akkor is keveset szerepeltek. Hát nem a férfiak miatt van minden baj? :-) Látni akarjuk a bajok forrását. Mintha a rendezés kicsit bizonytalan lenne a férfiak körül. A plakátok a flamenco és a néptánc kölcsönhatását ígérik, de itt a (férfiakban megtestesített) néptánc elnyomásban van. Pedig milyen nagyszerűen működnek a közös jelenetek, amikor mind a hat táncos a színen van, mozog, él. Remekül illik egymáshoz ez a kétféle mozgás, a lehetőségeket ezúttal kicsit kiaknázatlannak érzem. Reméljük, ennek az előadásnak a nyomdokain újabb koreográfiák is születnek a flamenco és a néptánc fúziójára.

Fabula Rasa: koreográfia, rendezés: Bajnay Beáta. Táncosok: Böröcz Petra, Juhász Zoltán, Kiss Gergely, Lengyel Szabolcs - Micsi, Nagy Bernadett, Urbán Henriett. Jelmez: Bencsik Andi - LaBiandi. Videotechnika: Hosszú Gábor - YettermanFilm. Állókép: Naphon.

Inhof Katalin a Spinozában

Szombat este (2012. jan. 21.) ismét meg lehetett nézni Inhof Kati társulatát a Spinoza Színházban. Ismét, hiszen ez a kicsi színház körülbelül másfél havonta műsorára tűz flamencót. Kiváló ez a hely: az ember a szorosan pakolt széksorok között furakodik, pakolgatja a lábát, ami sehogy sem fér el, s közben tologatja a széket, hogy ellásson az előtte levő válla felett, de azért ne takarjon ki mindent a mögötte ülő elől. Mindezek kitöltik a nézőtérre beengedés és a teátrális 10 perc késés időközét. Ha pedig véletlenül a fenti műveletek közepette gyomorba találjuk könyökölni a szomszédunkat, akkor még kapcsolatot teremteni is lehet.

1. A színpad

Erről a kicsi, zsúfolt nézőtérről merednek a kíváncsi szempárok a táncos felé. Na ná, a színpad is aprócska, két táncos (egyál)talán nem is férne el, bata de colában táncolni pedig a mikrofonállványok helyzetének mindenkori precíz figyelembevételét kívánja. Persze láttam én már ezen a színpadon bata de colás guajirát, kerülgetett is a szívroham mindvégig. Leendő nézőknek írom, hogy a színpad elrendezése folytán a jobb oldali széksorból látni jobban a táncost, és a bal oldaliból inkább a zenészeket. Akikkel teljesen tele van a színpad, hiszen most két gitáros is játszik, Nick Palmer és Bank Dénes, továbbá ott van még Nyári Gergő a cajónján, és Kallai Nóra a csellója mögött. 

2. A zene

A zene remek. A mostani előadás zenei betétei a könnyűzene felé nyitnak. Ha az ember igyekszik úgy helyezkedni, hogy egyszerre mindkét gitárost lássa, minden egyes másodpercben rácsodálkozhat arra, hogy mennyire más ez a két jellem, és mégis ugyanazt a flamencót játszák. Az egyik színész és izgága, a másik komoly és mosolygós (igen, egyszerre.) A cselló remekül illik a flamencóhoz, egyszerre lesz tőle drámai és lágy a légkör. Fogalmam sincs, ezt hogy csinálja... Főleg a rumbában tetszett a hangszer és a táncos párbeszéde. Valamiért az interneten szinte kizárólag farrucát kísérő csellóról lehet videókat nézni, holott bármilyen palosban elképzelhető, ha kreatív a csapat. 

3. A tánc

Ezt a Spinoza Színházat táncelőadásokra találták ki. Mármint a közönség szempontjából: a nézőtér szinte egybeolvad a színpaddal, a nézők együtt tartják vissza a lélegzetüket, a táncos mozdulatai megtöltik a teret. Ehhez nyilván jó táncos is kell, erős színpadi jelenléttel. Egy klasszikus gitárdarab után lépett Kati a színpadra egy tarantóval. Drámai, ütős kezdet. Ezt éles váltással egy bulizós tangó követte, vidáman, kacéran, nyitottan. Általános farruca-elfogultságom ellenére azt mondhatom, ez a szám tetszett szombat este a legjobban. A zenészek duókkal és szólókkal szórakoztattak bennünket, közben egy táncolt sequiriya során ismét komolyra fordultak a dolgok. Nagy erő van ebben a táncban. Az est végén aztán én is megkaptam a farrucámat, amelyet egy rövid bulerias fiesta követett. El tudtam volna még nézni-hallgatni a társulatot egy darabig. 

A képnek semmi köze a cikkhez.

Mióta Bergson megkülönböztette az objektív és a szubjektív időt, mindannyian tudjuk, 50 percet sokféleképpen lehet értékelni: ha hóesésben késik a busz, akkor hosszú, de ha Inhof Katit kell nézni táncolni, akkor rövid. Ha vizsgatételeket kellene még gyorsan elsajátítani, akkor rövid, ha intenzíven táncolni kell, akkor hosszú.

Amit hiányoltunk

- Nyári Gergő tablaszólóját. Jó, jó, volt helyette cajón, de akkor is.

- Kicsit több palmast.

- Még több buleriast!

Ami nagyon megfogott

- Hogy a kikötődött cipőfűző egyáltalán nem lehet akadály.

- A táncos ruhái, a rafinált minták és rétegek.

- A cselló és a tánc együtt.

Linkelek nektek egy alegrias, mert bár az nem került előadásra szombaton, az is nagyon szép tánc :-).