Vicente Amigo a Müpában. Sangre Nueva a Ramban.

Időnként sikerül Magyarországra szervezni egy-egy flamenco császárt vagy istent, fogalmam sincs, hogy kinek, vagy hogyan, de szívesen lennék az asszisztense, vagy dolgoznék a munkakörében.

Vicente Amigo

Múlt héten két flamenco-esemény is "megmozgatta Budapestet", de nagyon másképp ám! Kedden, december 13-án a RAM Colosseumban lépett fel A Flamenco világöröksége - Sangre Nueva & Jóvenes Flamenco című produkció, melyet a Spanyol Nagykövetség és a Cervantes Intézet  közösen hozott ide. Idézem a beharangozót: "a flamenco legjava gitárra, énekre és táncra komponálva. Egyetlen alkalommal most Budapesten is látható az a táncegyüttes, amely produkciójával az UNESCO világörökség részévé emelte a flamenco táncot. A Kihagyhatatlan élmény a RaM Colosseum nagyszínpadán!"

Na ez így egészen biztosan nem igaz, és jól seggbe kéne rúgni azt a marketingest, aki egy ilyen mondatot le mer írni.
Az ő munkakörében nem dolgoznék.

Mindenesetre az előadásban a folytonos székpakolás, és az ebből eredő hosszú csendek számomra elég nehézzé tették, hogy úgy istenigazából belefeledkezzem a zenébe. A színpadon gitárosok, énekesek, és táncosok váltották egymást, különböző kombinációkban: úgy éreztem, túl nagy nekik a tér, hogy ekkora teret nem tudnak beénekelni, vagy megteremteni azt az intimitást, ami a flamencóhoz kell. /Vagy csak túl távol ültem?/ És az, hogy folyton át- és újrapakolták a székeket, mikrofonokat, kontrollhangfalakat, ismételten csak a leküzdendő tér tágasságára irányította a figyelmet... Na ez nem tetszett. De a tánc az jó volt. Egy női és egy férfi volt, először szólót táncoltak, majd közösen egy farrucát. Találtam a neten egy videót, ahol először sokat beszélnek (ezt a részt átugrottam), majd a lány táncának egy részlete nézhető meg. Egyébként pedig, ami a videóból sajnos le nem szűrhető, ámde releváns  tartalom, hogy csak ott és csak akkor lehetett kiguvadt szemmel nézni, ahogy egy f é r f  i alegriast táncol /persze miért ne táncolhatnának, csak úgy ánblokk kevesebbszer láttam férfi táncost, mint nőt/.
Mint azt később megállapítottuk, nagyon tudtak ezek a táncosok, csak nem rakták oda magukat, nem akarták a legjobb formájukat hozni, elkápráztattak minket takaréklángon.

Erről a minketről azért még írnék. A RAM Colosseum "A főváros első élményszínháza". Ez a szlogenje. Itt az Experidance játszik, továbbá operetteket és bármi mást is bemutatnak, amelyhez nagy hely kell a színpadon. A közönségben tudhattuk az ország mamagésáját is. Engem nagyon idegesített a folyamatosan kialakuló vastaps /bárkivel beszéltem, senki mást nem zavart amúgy.../, szóval az én készülékem lehet rozsdás, de szerintem 1) nem volt ez akkora nagy vasziszdasz 2) amikor még nincs vége a táncnak, még a táncos nem fejezte be, ne tapsoljanak bele. De hát ez egy ilyen este volt.

Adódik a kötőelem, hogy ezzel szemben... Na de ezt a degradáló hangnemet tegyük félre, mert jó volt a Colosseumos flamenco, csak nem annyira, mint ahogy megfellengezték, illetve eltörpülgetett a szombati Vicente Amigo koncert mellett. Most akkor nem hasonlítom össze a helyszínek névmágiáját, de ez a koncert a Művészetek Palotájában tartatott, és a végén állva tapsolt a közönség. Vicente Amigo arról nevezetes, hogy a számára készülnek a legművészibb képeket bemutatni akaró, épp ezért jó semmitmondó flamenco kliippek, mint például ez, és hogy ezen a klipjén nem tudtam visszatartani a nevetést. De most hogy egy kicsit védjem, a képi világért nem ő a felelős, a vízben a kéz igenis jó ötlet, amit ebben a klipben láthattok, és a zene az meglehetősen odavág, no.

Daniel Navarro

Jut eszembe, Vicente Amigo videokliprendezői pozícióját sem utasítanám vissza.
Vagy az ő asszisztenséét.

Ilyen akusztikus varázslást hallgatni a MÜPÁban közel két órán át engem még másnapra is másállapotba ringatott, és időnként még mindig azon kapom magam, hogy elfelejtem becsukni a számat. Van ez így. /Remélem most mindenki úgy olvas, hogy Vicente Amigo csörgedezik a fülében!/

A koncertre Vicente hozott még egy gitárost, egy fantasztikus énekest, két cajónost, és egy táncost, Daniel Navarrót. Az összes zenész mosolyogva, meg nem játszott könnyedséggel játszott a színpadon, csodálatos volt őket nézni is, nem csak hallgatni. Daniel másfél órát compasolt /tapsolt/ azért, hogy két számban táncoljon - ez ám az alázat! A világsztár gitáros pedig simán alájátszott, kísérte, előre engedte - ez is ám alázat.

Teljesen odavagyok ettől a Danieltől (is)! Mellette is el tudnék képzelni valamilyen pozíciót! :-)